2011. április 9., szombat

Még egy Sennheiserke?

Ugye pár éve kaptam egy nyitott HD 555 fejhallgatót. Nagyon sokáig vágytam egy ilyenre. Csudálatosan szól, és ezt minden egyes alkalommal, amikor a fejemre teszem, megállapítom.
Próbálkoztam egy Sennheiser in-ear fülessel is, ami ugyan jól szól abban a kategóriában, viszont számomra iszonyat kényelmetlen.
Na, most ezt a nyitott fülest kb. itthon lehet csak használni, ha nincs körülöttem senki. A benti gépemhez tartozó szétszakadt headset egy nagy kalap kaki, és az albiban nehogy már az iPhone fülesét kössem a Logitech hangszóróra, ha filmet nézek vagy zenét hallgatok. Úgyhogy most megint kacérkodom egy köztes Sennheiserrel. Nyilván a HD 555 a csúcs számomra, ennél eggyel kisebb kategória lenne jó, de nem olyan kis nyápic utcai, semmiképp sem fülhallgató, viszont legyen "powerful bass-driven". Igen, eljutottam odáig, hogy bármit bekapcsolok, a basszus az első, amit felnyomok rajta, ha van ilyen opció, hallani akarom, hogy ott van, és kész.
Így megint beleestem abba a hibába, hogy felmentem a Sennheiser oldalára, és szerelembe estem legalább 5 fejhallgatóval, ami kényelmes, párnázott, körülöleli a fülem, szép és bass-driven meg zárt, és még belefér a középkategóriába (tehát nem nyitott, és nem 50ezres stúdiós cucc).
Hjajj.
Íme az egyik versenyző.

2011. április 2., szombat

REM - Collapse Into Now

Csak azért, mert megígértem. Azóta szerintem ötször kialudtam magamból az első gondolatokat, meg megosztottam D-vel, és akkor már össze is keveredtek az övével, de hát miért is lenne baj az. :)

Az új lemez kellemes meglepetés az előzőhöz, a mostani U2-hoz és az előző Coldplay lemezhez képest. Úgyhogy, mivel ebben a sorozatban nekik jött ki új először, melegen ajánlom a másik kettőnek is, hogy most már kellemes meglepetést okozzon.

A Discoverer jó kis húzószám, se több, se kevesebb, viszont annak egyszerűen tökéletes. Az All The Best-tel kijelentik, hogy ők még mindig megmondják, azt amit, és úgy ahogy, ugrálni kell és lehet, lehet és kell rá, igazi hamisíthatatlan REM, amilyennek én szeretem. Az Überlin egyszerűen fülbemászó, zseniális szöveggel. Az Oh My Heart kántálós. És csak ezért nem tetszik. Talán Scott McCaughey befolyása, ugyanis ez az egyetlen dal, ha jól emlékszem, amiben társszerzőként feltüntetik, és ez az egyetlen dal, amire azt mondom, hogy nagyon nem tetszik, és lehet, hogy túl is tekerem. Az It Happened Today egy elég egyszerű dal, de kellemes, és valahogy biztonságérzetet ad. Bár Eddie Vedder a húzónév, alig-alig hallani a végén a kórusban néhány másodpercig. Fájdalom. A heep-heep-hooray pedig egy baromi hülye refrén. Szerintem. Az Every Day Is Yours To Win olyan igazi amerikai izé, nekem ez jut róla eszembe, de még mindig jó hallgatni. A Mine Smell Like Honey-ban még mindig nem jöttünk rá, vajon mije Stipey-nak, ami ennyire mézillatú, bár lehet, hogy inkább nem is szeretném tudni :), de mindenesetre ez is a kifinomult szövegű odamondogatós, alter-pattogós REM, amit igenis imádok! A Walk It Back-ről nem is beszélve. Az Überlin mellett a másik igazán fülbemászó bogár, elkezded hallgatni, és hetekig nem megy ki a fejedből a dallam, pedig egészen egyszerű, viszont nagyon-nagyon szép. És mivel logikailag ez az összefüggés számomra megfejthetetlen, zseniális megoldás. Az alligator_aviator_autopilot_antimatter Peaches-zel maga a gigamega huhuhúúúú!!! Meg a meghatározhatatlan jelmezekbe öltözött Stipey is a klipben.



Hey, hey alligator you've gotta a lot to learn!!!

A That Someone Is You valahogy pont beleillett az életembe. Ennyi. :) Scarface Al Pacino, 74 Torino.
A Me, Marlon Brando And I egy egészen fura dal, de szerintem szerethető. Nagyon lassú lelkiállapotban mindenképp. A Blue Patti Smith-szel pedig a szokásos. Cinderella boy, pszichedelikus lila köd, és mégis belevésődik az agyba. Kész.